2017. november 22., szerda

Mesés Izland - A Laugavegur

A nyáron 2 hetet volt lehetőségem eltölteni Izlandon a rover világtalálkozó keretében. A magyar cserkészetet közel 80-an képviseltük, ami az eddigi legnagyobb magyar kontingenslétszám a vándor (+18-as) korosztályú dzsemborik történetében.  A dzsemboriról most csak röviden, inkább az azt követő "utóprogramról" szeretnék írni, ami számomra az egész út csúcspontja volt.

A világtalálkozó előtt a csapat három napot Svájcban töltött "összerázódás" gyanánt. Kanderstegbe utaztunk,ahol egy, a hegyek karéjában fekvő, festői tengerszem feletti 2600 m magas csúcsra túráztunk fel (1300m szintkülönbséget teljesítettünk), majd visszatérve a táborba, fergeteges nemzetközi tábortűz zárta a napot. Ezután indultunk neki izlandi kalandunknak.



A 10 napos, 5000 fős cserkésztábor az elejétől a végéig nagy élmény volt, rengeteg résztvevővel, új ismeretséggel, játékokkal és esténként nagy bulizással.




A tábor után sok résztvevő maradt még egy ideig, hogy bejárják Izlandot a tábortól függetlenül, a magyar csapat is így tett. Szinte azonnal a záróünnepség után már busszal robogtunk utóprogramunk kiindulási helyszínére, Landmannalaugarba. A terv négy nap alatt körülbelül 60 km megtétele gyalogosan, csak a magunkkal vitt felszerelésre és ellátmányra hagyatkozva, a világ egyik legszebb túraútvonalán. Mindannyian nagyon vártuk már az izlandi utunk megkoronázását jelentő túrát, de amit itt a pár nap alatt átéltünk, azt nehéz szavakba önteni.

A kedvenc kilátásom a túra során - a mesebeli táj mindannyiunkat elvarázsolt
A buszok úttalan utakon vittek a festői gleccserfolyó-völgyben elterülő alaptáborig, ahol először aludtunk. Másnap, a hideg éjszaka utáni hőforrásban fürdés megadta a kezdőlökést a napnak, délelőtt útnak is indultunk. A táj szinte nem evilági módon, a szivárvány minden színében pompázó dombokat vonultatott fel, itt-ott hófoltokkal és kénes szagú gőzkitörésekkel fűszerezve. A másik csoda a folyamatosan változó látvány volt. Ahogyan kapaszkodtunk felfelé, megjelentek a hófoltok, majd a a színes dombokat felváltották a fekete síkságokon szétterülő hómezők. Az előző színorgia után hatalmas ellentét volt a színek teljes hiánya. Az első napi etap kihívás volt a nagy magasságkülönbség és a délután órákon át zuhogó eső miatt, a nap végére többünk esőkabátja és/vagy táskavédője is megadta magát. Így értünk a túra legmagasabban fekvő szálláshelyére, Hrafntinnuskerbe. Itt a hegyek között, egy obszidiánfennsíkon voltak a sátorhelyek, a komoly hideg és az átázott kabátok ellenére is töretlenül jó hangulatban készült a zacskós tészta. A legfázósabbak wc-ben főzős partija még sokáig emlékezetes marad! :)





Kilátás a sátorból másnap reggel
Másnap gyönyörű reggelre ébredtünk, a tegnapi özönvíznek csak az ázott kabátjaink őrizték nyomát, a jó idő pedig egész nap elkísért. A feketeségből való kijutás közben még meg kellett küzdeni pár hómezővel és lejtővel, de lassan visszatértek a színesen pompázó dombok. A teljesen kopár táj viszont továbbra is nagyon furcsa volt, mohán és esetlegesen apróbb fűféléken kívül semmilyen élet nem volt megtalálható. Érdekes módon ez nagyban megnehezítette a távolságok becslését is, például az egészen közelinek tűnő szállásunk végül még több órányira volt… Talán ezen a napon volt a legszebb a panoráma (éljen a körpanoráma ugyebár! ), nekem a személyes kedvencem az ebédszünet helye volt, amikor egyszer csak elénk bukkant a fantasy-regénybe illő, fekete-zöld, hegyekkel szabdalt táj, aminek közepén aznapi célunk, az Álftavatn tó terült el. Ezen a napon alakult meg a híres-nevezetes Kovácsházi asszonykórus is, amely az út további részében változatos népdalokkal szórakoztatta a közönséget.



Szembesültünk az első gleccserfolyó-átkelés feladatával is, szerencsére ezt mindenki sikeresen teljesítette a térdig érő, jéghideg és időnként erős sodrású vízben. Ez a táborhelyünk volt talán a legjobb, az esti “tábortűz” (két fadarabka egymásnak támasztva - Izlandon nincsen túl sok fa..) pedig mindenki szerint fergetegesre sikerült! Végigjátszottuk az összes kedvenc játékunkat, amit vagy itt tanultunk, vagy a saját csapatainkból hoztunk, és saját helyzetünk kiparodizálása, hogy csak megyünk, és megyünk, és napközben kolbászt, csokit, este meg zacskóstésztát eszünk, mindenkit felszabadított.  A bátrabbak utána még a tóban való megmártózást is bevállalták. Azután már nem tűnt hidegnek a levegő semmi sem.


A folyóátkelések nem voltak egyszerűek a sodrás miatt

 

 


Túránk harmadik napja is tartogatott izgalmakat, ekkor két folyóátkelést is abszolváltunk, amelyek közül a második külön kihívást jelentett az erős sodrása és szélessége miatt. A tó környékét elhagyva domboktól övezett, gleccserfolyókkal szabdalt kősíkságon haladtunk, amelyen csak pár növény tudott megmaradni. Ez a nap talán nehezebb volt, eddigre már kicsit elfáradtunk. A szállásunk ismét festői volt, egy kis földnyelvre zsúfoltuk össze a sátrakat, mellettünk egy patak csörgedezett, a háttérben a Katla vulkán… szóval igazán nem panaszkodhattunk :) Egyedül a fürdés jelentett szervezési kihívásokat ilyen nagy létszám mellett, összesen két zuhanyzóval... Illetve inkább csak eggyel, mert abban elkezdett végtelen melegvíz folyni, nem kellett érméket bedobálni. Úgyhogy végül is nagyon jó kedélyű volt a végtelen sorban állás. Este még rögtönzött játékkal fárasztottuk le magunkat a késői félhomályban.



 



A túra zárónapja is eljött, mai célunk az útvonal végpontját jelentő Thórsmörk volt. Az út nagy részén egy szédítően magas hasadék mellett haladtunk, amelynek az alján rohanó víz harsogott. Erre a napra is bőven jutott újdonság, kanyargó hasadékok és gleccserfolyók, az Unikornis nevű, különös formájú hegy, a vörös fű, a fekete homoktalaj… végül az Eyjafjallajökull vulkán látványa koronázta meg az utat. Azért az utolsó napra már jócskán elfáradtunk, lassabban is haladtunk és gyakrabban volt szükség megállókra is. Az út vége felé még felkaptattunk egy dombra, hogy az eddigi utunk szinte teljes panorámája elénk táruljon… Nem lehet átadni sem szóban, sem képekben igazából. Majd lassacskán megérkeztek a fák, a cserjések és a táborhelyre vezető meredek lejtőn már szinte erdőben vezetett az út. A nap végére már lassan nem bírtuk befogadni az újabb és újabb ingerhullámot, újabb hihetetlen látványt. A táborhelyünk egy folyóparton volt, a folyó túloldalán az Eyjafjallajökull csúcsa veszett a felhők közé. 



A 25. Szent Imre Cscs. izlandi delegációja :)




A sátraink hátterében a havas csúcs az Eyjafjallajökull...

A másik irányba nézve pedig a Katla vulkán.
We like to live dangerously
Az utolsó esténk azt hiszem, méltó lezárása volt a közös időnek, élményeknek. Kezdődött egy közösségi gázpalack-vadászattal, de végül mindenkinek sikerült megfőzni a maradék zacskós tésztáját. Vasárnap lévén, igeliturgia és Marci megindító szavai adtak lelki táplálékot. Azt ezt követő köszönöm-kövek “szertartása” egy katartikus, túltelített élmény volt, amikor megköszönhettük egymásnak a tábor során átélteket, gesztusokat, apró, vagy hatalmas mosolyokat. Itt még egyszer megtapasztalhattuk, hogy mennyire elképesztően jó közösséggé formálódott a kontingens az elmúlt hetek alatt, amíg ezt a rengeteg csodát átéltük. A hálát, a szárnyaló, érzelmes pillanatokat a közben eleredő eső sem tudta már elvenni tőlünk. Az utolsó esti zászlószertartás előtt pedig már annyira készek voltunk, hogy spontán szerveződés alapján az imakört az esőkabátjaink színei szerint rendeztük el, a szivárvány teljes skáláján, a feketétől a fehérig… és közben folyamatosan nevettünk.

 A hazaindulás reggelén még okozott kisebb  izgalmakat, hogy a terepbusz át tud-e jutni a folyón (a bátrabbik át tudott), de szerencsére hamarosan már robogtunk (pontosabban vesekő-mentesítő kezelésen estünk át) az úttalan utakon a Gejzír felé. Itt aztán kiderült, hogy az a gejzír nem is az a gejzír és az igazi Gejzír már sajnos beadta a kulcsot… (tudtok még követni?) Szóval a Strommur nevű gejzír kitöréseit csodáltuk meg (legalább hétszer!), közben elkészült a leghosszabb ideig tartó csoportkép, amikor tíz percig álltunk pózban, és találgattuk, hogy naaaaa, mikor fog legközelebb kitörni? Innen is köszönjük a két ismeretlen turistának, akik mind a tíz percet türelmesen végigállták kattintásra készen, és az eredmény végül remek lett. 

Mindezek után már valóban a reptér és hazafelé vettük az irányt, az élet azonban a repülőn sem állt meg! Az éjfél pedig már ismét Budapesten talált minket, de szerintem lélekben mindannyian egy kicsit Izlandon maradtunk....

Köszönet Réffy Orsinak a szöveg megírásában nyújtott segítségért és Szotyi folyóátkelős képeiért!

2016. szeptember 15., csütörtök

Retrospektív

(sajnos ez a beszámoló félbemaradt anno, de úgy döntöttem, utólagosan publikálom a már meglévő részeket)


Nos, szeptember elején leadtam a szakdolgozatot, egy hete pedig röviden visszatértem Lyonba és túlestem a diplomavédésen.


Ezzel (egyelőre) végéhez ért ez a két éves kaland-utazás-történet, ami a Nanoscale Engineering mesterképzésre való spontán jelentkezésem indított el. Akkor nagyjából két hetem volt felkészülni az indulásra, és most pedig két hét múlva hazafelé indulok. Visszatekintve az elmúlt időszakra, persze van, amit másképp csinálnék, de összességében szerintem sikerült ezt a nagy lehetőséget jól kihasználnom. 

Kicsit visszatekintenék a tanulmányaimra, az egyetemre, a mindennapi életre és úgy általában, hogy milyen volt Franciaországban (Hollandia majd külön jön).

A képzésről és az egyetemről

A most induló évfolyamra több jó változtatást is hoztak, kár, hogy nem most kezdem, ugyanakkor a mi évfolyamunk nagyon jó társaság volt, összekovácsolódott a csapat a második évre.
Nagyon tetszett a diákigazolvány, jól ki van találva - egyszerre beléptető egyes épületekbe, a rátöltött összeggel ebédet  és automatáknál minden mást lehet venni, a könyvtárban és nyomtatáshoz is ezt kell használni, szóval jól kitalált, multifunkciós kártya.

Jóval nehezebb volt angolul tanulni, persze ez nem az egyetem hibája. A különálló képzésnek talán a legnagyobb hátránya, hogy kicsit szigetszerű volt az egyetemi közösségben - kevéssé volt kapcsolatunk a diákokkal, szervezetekkel, pár szolgáltatás nem volt számunkra olyan egyértelműen elérhető, mint mondjuk egy "sima" INSA diáknak.

Lyon és a mindennapok

Lyont szerettem, szerintem nagyon szép város, rengeteg látnivalóval. Annak ellenére, hogy Franciaország második legnagyobb városa, sokkal élhetőbb, mint Párizs. A varázslatos óváros és a modern, újabb részek, a bouchon-k, a Parc de la Tête d'Or, és még sok más...

Azonban ahol laktam, illetve ahol az egyetem volt, a Villeurbanne városrész nagyon nem volt jó, szürke ember- és épületmassza a legjobb leírás rá. Bármilyen programot Lyonba szerveztünk, sörözéstől a piknikezésig. Persze kényelmes volt az egyetem közelsége (mivel konkrétan az egyetemen laktam :) ). A koli nekem kicsi volt, bár cserébe nem volt drága, hosszú távon nem volt jó ilyen kis helyen lakni. A második évre javult a helyzet azzal, hogy a csoporttársaimmal eymás mellett laktunk, így sok közös programra adódott lehetőség, kevésbé volt bezártságérzetem.

A francia 'kaland' mindenképpen nagy lépés volt az önállóság felé. Nehezen kezdtem, az első félév lelkileg nagyon nehéz volt a teljesen új környezetben és eléggé bezárkóztam, nem éreztem jól magam. Ez szerencsére tavaszra javult, Jamil személyében nagyon jó fej szobatársat kaptam, ez nagyban hozzájárult a feloldódáshoz. Talán a nyelvtanulást is segítette, hogy ő nem tudott jól angolul, szóval ilyen frenglish keveréknyelven beszéltünk :)

A honvágy azonban kérlelhetetlen dolog, az évi 3x hazautazás kevés volt és ráadásul jó drága. Ez mostanra már kicsit javult, hála az easyjet közvetlen járatának. Ehhez kapcsolódik a ma már gyakori "FOMO - Fear Of Missing Out" jelenség, vagyis, hogy lemaradsz arról, amit a haverjaid éppen a fészbukon megosztanak, hogy nekik mennyire jó éppen (Magyarországon)... De hát közben nekem is nagyon jó volt, hiszen bakker kint tanultam Lyonban! :) Ha akartam, elvonatoztam két óra alatt Párizsba! Sok olyan dolgot tehettem, amit otthon nem, megismerkedtem egy csomó jó fej emberrel,  a falmászással, jó ismerősök, barátokat szereztem.

Szóval egyáltalán nem bántam meg, bár voltak nehéz időszakok, de nagyon jó élményekkel és tapasztalatokkal lettem gazdagabb!

2016. július 25., hétfő

Erődítmény-túra

Sok helyen jártam már Hollandiában, de így is csak a listám töredékét tudtam kipipálni. Egy (holland viszonylatban ritka) napsütéses hétvégén újra bringáztunk egyet az IJmeer déli partján és környékén.
IJmeer

Amszterdamból indulva kelet felé haladtunk, az első megálló Muiden városka volt. Itt található Hollandia egyik legszebb állapotú kastélya, Kicsi, inkább jelképes, mint valódi erősség, de cserébe tényleg nagyon szép állapotban van. A XIV. században épült, kalandos sorsa volt, miután pedig a XIX. században nagyon leromlott az állapota, kevesen múlt, hogy le nem rombolták. A belépő elég borsos árú, de cserébe hadi és művészeti tárlatokat és a (nem túl különleges) várkertet lehet megnézni. A lovagi kiállításon külön ötletes volt, hogy ki lehetett próbálni, milyen a kilátás a különböző sisakokból és a kard és mellvért súlyát is meg lehetett emelni.

Muiderslot


Kicsivel korábban egy kis kör alakú bástya mellett is elhaladtunk, amit a holland vízicserkészek állítottak helyre és használnak jelenleg is. A XIX. században épült a holland vízi védvonal részeként (erről is lehetne sok érdekeset írni),  de gyorsan el is avult a világháború közeledtével. Érdekesség még, hogy ahogy a tengertől keletre elhódították a földeket a víztől és gátak épültek, az IJmeer szintje is emelkedett, tehát magasítani kellett a gátat is, így ma már csak az épület teteje magasodik a gát szintje fölé.
Muiden Westbatterij
Naarden már régóta szerepelt a meglátogatandó városok listáján a máig megmaradt XVII. századi csillagerőd-rendszere (trace italienne, magyarul olaszbástya) miatt. A levegőből rettentő látványos az egész várost körülölelő, szabályos geometriájú kettős falrendszer a hatalmas kiterjedésű vizesárokkal. A földről persze ez kevésbé látszik, hiszen hatalmasak a bástyák méretei (kb. 200 m az oldalhossza) és nem igazán magasodnak a föld fölé. A város déli részén, az egyik bástyán lévő múzeumot érdemes meglátogatni, érdekes tárlattal és sok információval szolgál a város történetéről, az építésről és a csillagerődök logikájáról. Naarden egyébként egy aranyos kisváros, a "szokásos" holland stílusú épületekkel, térköves utcákkal. 
Naarden a levegőből

Naarden
Hatalmasak a védművek



A háttérben egy kakukktojás

Egyébként ezek az erődök a XVI. században jelentek meg. Vauban marsall (XIV. Lajos hadmérnöke) nevéhez kapcsolódik a technika tökéletesítése és elterjesztése. Továbbfejlesztett, késői változatai voltak a védmű-építés csúcsai, föld alatti járatrendszerekkel, több méter vastag föld és kő védművekkel. Végül a modern tüzérség megjelenésével (a  XIX. század végére) teljesen elavultak, szerencsére Naardent műemlékké nyilvánították és megmentették a pusztulástól. Ha szemfülesek vagyunk, sok városban is még észrevehető a régi erődrendszer vonalvezetése a belvárost körülvevő vízpartokon. 

Csillagerődökről itt és itt érdekes írások és képek találhatóak.


A bringatúra végállomása Amersfoort volt, ahová elég későn érkeztünk, így csak tettünk egy kört az óvárosban,  mielőtt vonatra tettük a bringákat hazafelé (de csak egy jó sültkrumplizás után). Bár nem egy ismert hely, itt is vannak érdekességek, hangulatos a középkori óváros.

Az amersfoorti városkapu a XV. századból maradt meg