3 nap, 3 óra repült idő :)

 Gyakorlott és szakszós pilótatársaimnak talán nem tűnik soknak a címben szereplő időtartam, de nekem most nagy lökést adott az elmúlt és idei év kevésbé sikeres időszaka után - három egymást követő üzemnapon összesen 3 óra felett tudtam egyedül repülni. Ebben persze sokat segített adott esetben a jó időzités és a "bomba idő", igazság szerint lehetett volna még több is!

Augusztus 20-a munkaszüneti nap révén természetesen a reptéren talált, és dél körül már ígéretesen spiráloztak a reptér környékén a többiek - nekem sem kellett sokáig várni a soromra. 

Az időjárás duplán ígéretes volt, az erős termikek mellett a nagyjából 300 fokról fújó gyenge-közepes szél a lejtőrepülést is lehetővé tette - további lehetőséget adva az esetleg alacsonyra került pilótáknak. Felszállás után rögtön éreztem, hogy a két héttel ezelőtti, egészen nyugodt körülményekhez képest nehezebb dolgom lesz - nagyon turbulens, dobálós levegő fogadott, ahol kétszer annyira kellett koncentrálni a gép vezetésére, ráadásul ilyenkor persze minden repül, aminek van szárnya - tehát levegőben lévő többi (egyszerre 4-5) vitorlázógépre is figyelni kellett.

Az első próbálkozás nem sikerült a legjobban, a hosszúfalon megtalált emelést sajnos elvesztettem, a lejtőn sem találtam meg a jó fordulópontokat, így visszaszálltam a reptérre. Szerencsére nem csak én jártam így, ez megnyugtatott :D

Második felszállásra szerencsére a reptér és a domboldal gyakorlatilag egy hatalmas termik volt, így könnyen találtam emelést, egyikből-másikba fordulva emelkedtem. Egy alkalommal egy sas is csatlakozott egy időre a spirálozáshoz valahol 600 méteren, ami a lehető legnagyobb elismerés a pilótának. Majd legközelebb cikázó fecskék vették körül a gépet, akik a termik által felsodort rovarokra vadásztak - egy újabb lenyűgöző látvány, ami szintén jelezte, hogy jó helyen próbálkoztam :) Végül Budaörs felett rúgott fel ismét plafonra a 2-3 méteres emelés. A "plafont" elérve persze újból ott kellett hagynom a remek termiket, eldobni a magasságot, újból megtekerni a jó erős és még dobálósabb termikeket... Fahegyen a "helyizés" (amikor a pilóta nem indul el távra, hanem csak a repülőtér környékén repül) hátránya sajnos, hogy a légtér magassági korlátai elég gyorsan elérhetőek - a jövőben a koordinált légtér remélhetőleg segít majd ezt kitolni. Egy óra után sajnos le kellett szállnom, hogy másoknak is legyen lehetősége repülni a jó időben, egy hosszabb siklást követően még a lejtőzést gyakoroltam kicsit.

 

Gondolom nem mondok nagy újdonságot, hogy a repülést ugyanúgy, mint minden mást, folyamatosan gyakorolni kell, ki kell járni, próbálkozni, majd amikor sikerül, akkor még tovább gyakorolni - ez az elmúlt időszak nagy lökést adott a korábban kissé bizonytalan hozzáállásomnak. Nincs ok az aggodalomra, tényleg meg tudom csinálni, és érdemes csinálni! A következő lépcsőfok a 3 óra egy felszállásból, bízom benne, hogy még idén teljesítem! :)

 

Egy óra felett vitorlázógéppel

A járványhelyzet természetesen a vitorlázórepülést is érintette, így elég későn, májusban kezdődhetett meg az idei szezon és az időjárás sem volt túl kegyes július végéig. Sajnos nem volt sok lehetőségem kimenni a reptérre, de most augusztusban mindenképp próbálom kicsit pótolni. Rögtön az első napon ez nagyon is jól sikerült - eddigi leghosszabb repülésemet teljesítettem és minden percét rettentően élveztem! 

Mostanában remek idő volt hétvégente és augusztus 8-án is verőfényes napsütésben kezdtük meg az üzemet. Elég későn indultak be aznap a termikek, délig főleg a kezdő oktatás folyt, így kora délutánig a csörlőkötél kihúzását végeztem a startra a kötélhúzó autóval. 

Délután a feladatok fogytával lecsaptam az éppen feladat nélkül maradt 5052-es Ka-7-esre próba-szerencse alapon, hátha sikerül fent maradni - akkor még nem tűnt különösebben erősnek az időjárás.

Az év korábbi részével ellentétben ez alkalommal sok minden összejött - a csörlés után nem sokkal, a reptér sarkában sikerült is találnom egy gyenge, kényelmes 0-0.5 m-es termiket, amit türelmesen tekertem hosszú körökön át, míg sikerült a csörlésvégi 300m-ről (QFE - a reptér talajszintje feletti barometrikus magasság, ezt fogom használni a következőkben is) 400m körülre emelkedni. Közben már észrevettem, hogy Budaörs széle felett az egyik Astir jó emelést talált - így gondoltam megpróbálok átjutni oda. A gyártelep szélét még pont el tudtam érni olyan magasságban, amit biztonságosnak ítéltem, de eldöntöttem, hogyha esetleg nem találok emelést, akkor 250m magasságnál elindulok vissza a reptérre. Szerencsére találtam is egy kicsit combosabb, 0.5-1m-es emelést, így itt folytattam a spirálozást. Később, már kényelmes magasságban, kicsit odébb tapogatózva, hirtelen nagyot billentett a gépen egy másik termik - itt volt (számomra) a nap legnagyobb emelése, 3m-es lökésekkel, figyelnem kellett, hogy ne borítson be véletlenül! Rövid időn belül "plafonon" (800 méteren) találtam magam, ahol ott kellett hagynom a még mindig bika emelést és eldobni a megszerzett magasságot. Itt fent már annyira erős volt az idő, hogy hiába indultam el a János-hegy irányába "nagygázon", 110 km/h sebességre gyorsítva a Ka-7-est, folyamatosan emelést jelzett a varió! Végül sikerült lejjebb ereszkedni, itt beiktattam egy kis szemlélődő városnézést -  a Duna, Budapest és az egész környék gyönyörűen belátható volt. A kis városnéző túra keretében a János-hegy előtt fordulva, tértem vissza a budaörsi gyártelephez. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, a második alkalommal is megtaláltam a termiket a gyártelep felett, ahol újra felemelkedtem a plafonig és így tovább. :)

 

Végül több, mint egy órát töltöttem el így, miközben egész végig fülig ért a szám, hatalmas élmény volt minden része - az óvatos tapogatózás a termikek után, a termikre helyezkedés, hogy megtaláljam a legjobb emelést, a spirálozás, a kilátás a magasból és a szinte relaxáló utazás, hogy eldobjam a könnyen jött magasságot - csoda, hogy nem akarja abbahagyni az ember? :) Egy óra után viszont már éreztem, hogy fáradok és víz sem volt nálam, így délután 4 óra körül még elsiklottam a maradék magasságot és 1:17 perccel a felszállás után talajt értem - nem volt életem legpontosabb leszállása, de inkább a biztonságra törekedtem, hogy a sok, földön levő géptől megfelelő távolságra érjem el a pályát.

Leszállás után nem sokkal hirtelen elkezdtek gyülekezni a sötét felhők, hamarosan pedig érkezett egy hatalmas vihar özönvízszerű esővel és olyan széllökésekkel, ami simán felboríthatta volna a starton álló gépeket, ha nem fogjuk le őket... Igyekeztük bementeni a hangárba, amit lehet, az üzemnapnak is sajnos vége lett.

 

Remélem tetszett a kis élménybeszámoló, az ilyen pillanatok adják meg az igazi ízét a repülésnek, nagyon remélem, hogy még sok hasonló élményről számolhatok be idén! :) Persze GPS tracket elfelejtettem indítani, így sajnos nem tudom beilleszteni. :(

Vitorlázórepülés: első szezon

A 2018-as évem meghatározó része volt a vitorlázórepülés elkezdése. Hogy  mióta, hogyan jött ez a hobbi, és egyáltalán miért akarna bárki felszállni egy motor nélküli géppel? A következőkben remélem ezekre a kérdésekre is sikerül választ adni és mindeközben az év élményeit szavakba önteni! :)

Aki ismer, az valószínűleg  a repülés iránt menthetetlen rajongásomat is tapasztalta már... :D Ennek ellenére sokáig abban a hitben voltam, hogy számomra nem lesz elérhető, hogy valóban repülőgépet vezessek. Két éve egy nagy lökést kaptam, hogy mégis érdemes lenne belevágni. Rögtön elrohantam reporvosi vizsgálatra, és legnagyobb meglepetésemre a fülem nem zárja ki az alkalmasságot - itt már elhittem, hogy valóban repülni fogok! Irány az internet és a repülős könyvek! Eleinte kicsit vacilláltam, hogy a siklóernyőt vagy a vitorlázórepülést válasszam - mindkettőnek megvan a maga varázsa. Végül többek között az döntött, hogy a vitorlázógép mégiscsak egy 'rendes' repülő, biztonságosabb, a pilóta nincsen kitéve közvetlenül az elemeknek. Hosszabb a tanulási időszak, de összességében több lehetőséget láttam benne. A friss alkalmasságival még türelmesnek kellett lennem és megvárnom az őszi 'beiskolázást' az elméleti oktatásra a MÁV Repülőklubban.

A velem együtt kezdő növendékek mindenféle korosztályból érkeztek, 15 és 55 között vegyesen fiúk-lányok voltunk az évfolyamban. Tényleg sosem késő elkezdeni, ha ezt valaki komolyan szeretné. Az elmélet nem könnyű és nehezíti, hogy a tananyag meglehetősen régen lett megalkotva. Sajnos azóta nem készült magyar nyelvű vitorlázó tankönyv, hanem a régi javított, kissé frissített verzióját használja szinte minden klub. Szerencsére ráakadtam egy angol nyelvű könyvre, ami remek kiegészítést adott, tudom ajánlani. Az oktatás cserébe tényleg jó volt, sok videóval, példával, sztorival színesítve, így egyáltalán nem volt száraz vagy unalmas a fizikai törvényszerűségek megtanulása. A szünetekben pedig irtó látványos videókat néztünk profiktól, mint például ezt. Összességében nem volt vészes az elmélet, egy kis tanulással meg lehet érteni mindent és a vizsgát ezek után szinte mindenki megugrotta.

Innentől még felfokozottabb lett a várakozás, következő alkalommal a reptérre mentünk ki, megtanultuk a gépeket össze- és szétszerelni, a földi mozgatás, tevékenységek alapjait. Az idei év során ezek mindenkinek szinte rutinná és magától értetődővé váltak, de elsőre bizony sokat bénáztunk, szokni kellett, hogy mit miért és hogyan csinálnak az 'öregek'.

A vitorlázórepülő üzem nem olyan egyszerű, mint motoros géppel repülni - a nap folyamán sok ember koncentrált munkájára van szükség minden egyes felszálláshoz . A gépeket a helyükre kell mozgatni, a pilótának segíteni bekészülni, folyamatosan jegyezni kell a fel- és leszállásokat, a kötelet ki kell húzni, a csörlőaggregátort kezelni kell és az egészet a repülésvezetőnek karmesterként kell felügyelnie. Mindenki azon dolgozik, hogy a többiek repülését segítse. Cserébe, amikor ő kerül sorra, neki már csak a a gépre és a feladatra kelljen koncentrálnia.

A klub a a Farkashegyi repülőtéren található. Kétüléses kiképzőgépei az itthon nagyban elterjedt Schleicher Ka-7 típusúak (4 db), továbbá haladóbb oktatásra egy PW-6U. Ezen felül különböző teljesítményű együléses gépek, remélhetőleg jövőre már én is repülhetek velük és akkor őket is bemutatom :)

Ka-7 géppár felszállásra várva :)

A PW-6U haladó(bb) kiképzőgép már jóval modernebb és menőbb.

Az első felszállás a húsvét körüli rossz idő miatt áprilisig váratott magára. Szerintem senki sem felejti el az első 'rendes' kiképző repülését. Bár gyakorlatilag semmi teendőm nem volt a figyelésen kívül, az oktató folyamatosan információkkal  árasztott el, közben igyekeztem visszaidézni az elméleten tanultakat - és a mindössze 5 perces iskolakör után zsibbadó aggyal szálltam ki a gépből, annyira új és izgalmas volt. De ez persze csak a 'beetetés' volt ahhoz, hogy utána szinte függőként járj ki a reptérre minden adandó alkalommal. :)

Elsőre nagyon kevésnek tűnhet, hogy kezdőként napi 20-30 percnyi repült idő (4-5 felszállás) jut, hiszen egy nap akár 12 órát is kint vagyunk, reggel 8-tól napnyugta utánig. Van, hogy szívesen szállna föl még párszor az ember, de ez a teljesen új igénybevétel nagyon fárasztó tud lenni szellemileg. Összekötve a napi 10-12 km-nyi szaladgálással a reptéren, géptolással, sétával, esténként szinte csak bezuhantam az ágyba.

 

 
A gyakorlati anyag logikusan felépített - különböző elemi feladatokat kell megadott mennyiségben gyakorolni, végrehajtani, amíg nem megy elég jól a továbblépéshez. Először csak olyan, látszólag pofonegyszerű dolgot, mint egyenesen repülni, amerre te akarsz... Majd jönnek a komplexebb feladatok, fordulók végrehajtása, a vészhelyzetek gyakorlása, és a 'végtelen' iskolakörözés. Minden leszállás után megbeszélitek a hibákat, és egy idő után már magad is érzed, hogy hol lehet javítani az adott feladaton. Nem kell sok (rep)idő és ami az elméleten még nehezen bemagolt listák sokasága volt, az már szinte természetessé válik, rutinosan hajtod végre a 6-10 elemből álló checklisteket, manővereket, végül a hátul ülő oktató már csak néha szól bele az egész repülés során.

Aztán az oktatóm egyszer csak kiszállt a gépből és bejelentette, hogy "na jólvan, akkor menjél egyedül!" Nem mondom, hogy nem voltam lámpalázas, az első egyedüli iskolakör előtt izgultam rendesen. Aztán mind az első, mind a B vizsgához szükséges iskolakörök tűrhetően sikerültek. :) Leírhatatlan érzés egyedül több száz méterrel a föld felett siklani, tudva, hogy minden rajtad múlik. Természetesen addigra már "beleverik" az növendékbe az ehhez szükséges tudást, és csak akkor engednek el, ha meggyőződtek arról, hogy épségben is fogsz leérkezni. Nyár elején így már a B vizsga büszke tulajdonosaként folytattam a repülést!

Előttünk Budaörs

Ezután kezdődik a tanulnivaló java, hiszen fent is kell maradni... A C vizsgához vezető út ennek még csak egy nagyon kis szakasza, itt már a vitorlázó pilóta legjobb barátaiból, a termikekből, lejtőszélből kapunk kóstolót. A feladat nem egyszerű - a láthatatlan, de a pilóta számára annál valóságosabb emelő áramlatok kihasználása, spirálozás, lejtőrepülés. Ezek segítségével tud a vitorlázógép a kezdeti vontatási/csőrlési magasságánál magasabbra kerülni, illetve meghosszabbítani a levegőben tartózkodás idejét. Talán még az első egyedülrepülésnél is nagyobb élmény volt az első igazán nagy termik megfogása és egészen a "plafonig" emelkedés, ami végül egy 27 perces C vizsgát eredményezett. Mondjuk azt, hogy madarat lehetett volna fogatni velem :D

Nagyon jó idő volt aznap és szerencsés időben indítottak, a második forduló után már rögtön egy hatalmas emelésbe kerültem, így a dolgom csak az volt, hogy ne csesszem el nagyon és próbáljak benne maradni. Közben ez egy nagyon jó alkalom volt a 'határok' kitapogatására, honnantól emel, mikor kerültem ki belőle, illetve időnként a nagy spirálozásból egy kis pihenőt véve elindultam 'eldobni' a könnyen jött magasságot. Nem mertem túl messzire elkóborolni, - hiszen eddig az iskolakörön kívül alig repültem még - így Budakeszi széle felett gyártottam a köröket. Óriási érzés volt, ahogy egye feljebb és feljebb kerültem, mintegy hatalmas terepasztal felett hangtalanul utazva. Végül a légtér 'plafonja' megállást parancsolt a játéknak, lejjebb kellett ereszkedni, nehogy a ferihegyi repteret elhagyó gépek útjába kerüljek. Ezt az emelkedést-ereszkedést játszva észre se vettem, hogy bőven elszaladt a C vizsgát jelentő 10 perc és már közel fél órája voltam fent, amikor is a rádión leszállásra utasítottak. Leszállás után remegő lábakkal szálltam ki, annyira az élmény hatása alatt voltam még :)

Magassági grafikon - a reptér környékén AMSL 3500 ft azaz 1050 méter tengerszint feletti magasságig szabad emelkedni.

Sports Tracker log, nem tudtam rendesen beilleszteni sajnos :(

Nyugis időben egy-két képre is van lehetőség fent :)

Ősszel a szokatlanul jó időnek köszönhetően még egészen november elejéig repültünk, de ilyenkor már a kisebb intenzitású napsütés miatt ritkábban adódnak könnyen 'megfogható' termikek. De természetesen így is nagyon jól éreztük magunkat és a naplementék kiváló alkalmat adnak a giccsesebbnél giccsesebb repülős képek elkészítéséhez:

Vontatás a hangárba a nap végén

A reptér persze nem csak a vitorlázóké, nagyon komoly motoros forgalom is zajlik rajta, néha Ferihegyet megszégyenítő gyakorisággal indulnak kisgépek a hétvégén. A reptérre beköszönő gépek miatt is érdemes kilátogatni! Rendszeres látvány az alacsonyan áthúzó csodaszép Diamond, időnként egy-egy kanárisárga Ancsa dübörög el a futópályán, a Po-2 és egyéb muzeális ritkaságok látogatásait pedig mindenki igyekszik megörökíteni.

 

Összességében 12 óra 45 perc repülést és 113 felszállást tudhatok magaménak az idei év során. Ez sok időbefektetést igényelt, legalább 28 napot töltöttem a reptéren ebben az évben, és gyakran előfordul, hogy az 5 felszállás nem fér bele mindenkinek... Ez a sport komoly elhatározást, egyfajta elhivatottságot igényel, hogy az időd (és pénzed) jelentős részét áldozd a közösség számára. Ugyanakkor rendkívül élménygazdag, sok maradandó pillanatot ad. A későbbiekben pedig már komoly sportteljesítmény is, ahogy csupán a levegő energiáját felhasználva akár órákon át a levegőben marad az ember.

Az idei évre kitűzött célt a C vizsgát sikerült teljesítenem, ennek nagyon örülök! Jövőre szeretném a 'kis-PW' megrepülésén kívül a távokat is elkezdeni - az első hosszabb repülések egészen más kihívást fognak támasztani, mint az eddigiek, nagyon kíváncsian várom már. Valószínűleg nem lesz annyi időm, mint idén, de ha év végére a szakszolgálati engedélyt sikerülne megszerezni, nagyon boldog leszek! Addig is irány a téli tanfolyam!

 

PW-5 - ez már egy egészen komoly együléses típus, és nagyon cuki alakja van :D
Ő a következő kiszemelt típus

Végül egy összevissza képválogatás, a teljesség semmiféle igénye nélkül:

Kedvencem, a kék 23-as. A Ka-7esek közül ezzel tudtam a legszebben repülni :D

PW-5 vontatásra készül

És persze mindenki kedvence, az ősrégi, de annál strapabíróbb Zetor

A gépeket időnként szét kell szedni, egészen esetlen és furcsa alakú dolog lesz belőle ilyenkor.

Most szilveszterkor pedig az első vontatásomat is átélhettem, nagyon különbözik a csőrléses indítástól, lesz még mit tanulni... De gyönyörű időnk volt!

 

Ha eddig elolvastad, akkor köszönöm! :) Folytatása pedig mindenképpen következik! Kép van még rengeteg...

Zárszóul és meglepetésként egy eddig sohasem látott videó az egyik egyedüli iskolakörömről és ezúton is köszönöm Kraznak a felvételt! :)

(disclaimer: még sok javítanivaló van a technikán! )

Mesés Izland - A Laugavegur

A nyáron 2 hetet volt lehetőségem eltölteni Izlandon a rover világtalálkozó keretében. A magyar cserkészetet közel 80-an képviseltük, ami az eddigi legnagyobb magyar kontingenslétszám a vándor (+18-as) korosztályú dzsemborik történetében.  A dzsemboriról most csak röviden, inkább az azt követő "utóprogramról" szeretnék írni, ami számomra az egész út csúcspontja volt.

A világtalálkozó előtt a csapat három napot Svájcban töltött "összerázódás" gyanánt. Kanderstegbe utaztunk,ahol egy, a hegyek karéjában fekvő, festői tengerszem feletti 2600 m magas csúcsra túráztunk fel (1300m szintkülönbséget teljesítettünk), majd visszatérve a táborba, fergeteges nemzetközi tábortűz zárta a napot. Ezután indultunk neki izlandi kalandunknak.

A 10 napos, 5000 fős cserkésztábor az elejétől a végéig nagy élmény volt, rengeteg résztvevővel, új ismeretséggel, játékokkal és esténként nagy bulizással.

A tábor után sok résztvevő maradt még egy ideig, hogy bejárják Izlandot a tábortól függetlenül, a magyar csapat is így tett. Szinte azonnal a záróünnepség után már busszal robogtunk utóprogramunk kiindulási helyszínére, Landmannalaugarba. A terv négy nap alatt körülbelül 60 km megtétele gyalogosan, csak a magunkkal vitt felszerelésre és ellátmányra hagyatkozva, a világ egyik legszebb túraútvonalán. Mindannyian nagyon vártuk már az izlandi utunk megkoronázását jelentő túrát, de amit itt a pár nap alatt átéltünk, azt nehéz szavakba önteni.

A kedvenc kilátásom a túra során - a mesebeli táj mindannyiunkat elvarázsolt

A buszok úttalan utakon vittek a festői gleccserfolyó-völgyben elterülő alaptáborig, ahol először aludtunk. Másnap, a hideg éjszaka utáni hőforrásban fürdés megadta a kezdőlökést a napnak, délelőtt útnak is indultunk. A táj szinte nem evilági módon, a szivárvány minden színében pompázó dombokat vonultatott fel, itt-ott hófoltokkal és kénes szagú gőzkitörésekkel fűszerezve. A másik csoda a folyamatosan változó látvány volt. Ahogyan kapaszkodtunk felfelé, megjelentek a hófoltok, majd a a színes dombokat felváltották a fekete síkságokon szétterülő hómezők. Az előző színorgia után hatalmas ellentét volt a színek teljes hiánya. Az első napi etap kihívás volt a nagy magasságkülönbség és a délután órákon át zuhogó eső miatt, a nap végére többünk esőkabátja és/vagy táskavédője is megadta magát. Így értünk a túra legmagasabban fekvő szálláshelyére, Hrafntinnuskerbe. Itt a hegyek között, egy obszidiánfennsíkon voltak a sátorhelyek, a komoly hideg és az átázott kabátok ellenére is töretlenül jó hangulatban készült a zacskós tészta. A legfázósabbak wc-ben főzős partija még sokáig emlékezetes marad! :)

Kilátás a sátorból másnap reggel

Másnap gyönyörű reggelre ébredtünk, a tegnapi özönvíznek csak az ázott kabátjaink őrizték nyomát, a jó idő pedig egész nap elkísért. A feketeségből való kijutás közben még meg kellett küzdeni pár hómezővel és lejtővel, de lassan visszatértek a színesen pompázó dombok. A teljesen kopár táj viszont továbbra is nagyon furcsa volt, mohán és esetlegesen apróbb fűféléken kívül semmilyen élet nem volt megtalálható. Érdekes módon ez nagyban megnehezítette a távolságok becslését is, például az egészen közelinek tűnő szállásunk végül még több órányira volt… Talán ezen a napon volt a legszebb a panoráma (éljen a körpanoráma ugyebár! ), nekem a személyes kedvencem az ebédszünet helye volt, amikor egyszer csak elénk bukkant a fantasy-regénybe illő, fekete-zöld, hegyekkel szabdalt táj, aminek közepén aznapi célunk, az Álftavatn tó terült el. Ezen a napon alakult meg a híres-nevezetes Kovácsházi asszonykórus is, amely az út további részében változatos népdalokkal szórakoztatta a közönséget.

Szembesültünk az első gleccserfolyó-átkelés feladatával is, szerencsére ezt mindenki sikeresen teljesítette a térdig érő, jéghideg és időnként erős sodrású vízben. Ez a táborhelyünk volt talán a legjobb, az esti “tábortűz” (két fadarabka egymásnak támasztva - Izlandon nincsen túl sok fa..) pedig mindenki szerint fergetegesre sikerült! Végigjátszottuk az összes kedvenc játékunkat, amit vagy itt tanultunk, vagy a saját csapatainkból hoztunk, és saját helyzetünk kiparodizálása, hogy csak megyünk, és megyünk, és napközben kolbászt, csokit, este meg zacskóstésztát eszünk, mindenkit felszabadított.  A bátrabbak utána még a tóban való megmártózást is bevállalták. Azután már nem tűnt hidegnek a levegő semmi sem.

A folyóátkelések nem voltak egyszerűek a sodrás miatt

 

 

Túránk harmadik napja is tartogatott izgalmakat, ekkor két folyóátkelést is abszolváltunk, amelyek közül a második külön kihívást jelentett az erős sodrása és szélessége miatt. A tó környékét elhagyva domboktól övezett, gleccserfolyókkal szabdalt kősíkságon haladtunk, amelyen csak pár növény tudott megmaradni. Ez a nap talán nehezebb volt, eddigre már kicsit elfáradtunk. A szállásunk ismét festői volt, egy kis földnyelvre zsúfoltuk össze a sátrakat, mellettünk egy patak csörgedezett, a háttérben a Katla vulkán… szóval igazán nem panaszkodhattunk :) Egyedül a fürdés jelentett szervezési kihívásokat ilyen nagy létszám mellett, összesen két zuhanyzóval... Illetve inkább csak eggyel, mert abban elkezdett végtelen melegvíz folyni, nem kellett érméket bedobálni. Úgyhogy végül is nagyon jó kedélyű volt a végtelen sorban állás. Este még rögtönzött játékkal fárasztottuk le magunkat a késői félhomályban.

 

A túra zárónapja is eljött, mai célunk az útvonal végpontját jelentő Thórsmörk volt. Az út nagy részén egy szédítően magas hasadék mellett haladtunk, amelynek az alján rohanó víz harsogott. Erre a napra is bőven jutott újdonság, kanyargó hasadékok és gleccserfolyók, az Unikornis nevű, különös formájú hegy, a vörös fű, a fekete homoktalaj… végül az Eyjafjallajökull vulkán látványa koronázta meg az utat. Azért az utolsó napra már jócskán elfáradtunk, lassabban is haladtunk és gyakrabban volt szükség megállókra is. Az út vége felé még felkaptattunk egy dombra, hogy az eddigi utunk szinte teljes panorámája elénk táruljon… Nem lehet átadni sem szóban, sem képekben igazából. Majd lassacskán megérkeztek a fák, a cserjések és a táborhelyre vezető meredek lejtőn már szinte erdőben vezetett az út. A nap végére már lassan nem bírtuk befogadni az újabb és újabb ingerhullámot, újabb hihetetlen látványt. A táborhelyünk egy folyóparton volt, a folyó túloldalán az Eyjafjallajökull csúcsa veszett a felhők közé. 

A 25. Szent Imre Cscs. izlandi delegációja :)

A sátraink hátterében a havas csúcs az Eyjafjallajökull...

A másik irányba nézve pedig a Katla vulkán.
We like to live dangerously

Az utolsó esténk azt hiszem, méltó lezárása volt a közös időnek, élményeknek. Kezdődött egy közösségi gázpalack-vadászattal, de végül mindenkinek sikerült megfőzni a maradék zacskós tésztáját. Vasárnap lévén, igeliturgia és Marci megindító szavai adtak lelki táplálékot. Azt ezt követő köszönöm-kövek “szertartása” egy katartikus, túltelített élmény volt, amikor megköszönhettük egymásnak a tábor során átélteket, gesztusokat, apró, vagy hatalmas mosolyokat. Itt még egyszer megtapasztalhattuk, hogy mennyire elképesztően jó közösséggé formálódott a kontingens az elmúlt hetek alatt, amíg ezt a rengeteg csodát átéltük. A hálát, a szárnyaló, érzelmes pillanatokat a közben eleredő eső sem tudta már elvenni tőlünk. Az utolsó esti zászlószertartás előtt pedig már annyira készek voltunk, hogy spontán szerveződés alapján az imakört az esőkabátjaink színei szerint rendeztük el, a szivárvány teljes skáláján, a feketétől a fehérig… és közben folyamatosan nevettünk.

 A hazaindulás reggelén még okozott kisebb  izgalmakat, hogy a terepbusz át tud-e jutni a folyón (a bátrabbik át tudott), de szerencsére hamarosan már robogtunk (pontosabban vesekő-mentesítő kezelésen estünk át) az úttalan utakon a Gejzír felé. Itt aztán kiderült, hogy az a gejzír nem is az a gejzír és az igazi Gejzír már sajnos beadta a kulcsot… (tudtok még követni?) Szóval a Strommur nevű gejzír kitöréseit csodáltuk meg (legalább hétszer!), közben elkészült a leghosszabb ideig tartó csoportkép, amikor tíz percig álltunk pózban, és találgattuk, hogy naaaaa, mikor fog legközelebb kitörni? Innen is köszönjük a két ismeretlen turistának, akik mind a tíz percet türelmesen végigállták kattintásra készen, és az eredmény végül remek lett. 

Mindezek után már valóban a reptér és hazafelé vettük az irányt, az élet azonban a repülőn sem állt meg! Az éjfél pedig már ismét Budapesten talált minket, de szerintem lélekben mindannyian egy kicsit Izlandon maradtunk....

Köszönet Réffy Orsinak a szöveg megírásában nyújtott segítségért és Szotyi folyóátkelős képeiért!